2009. február 15.
Síelés - viszontagságok
Persze nem indultunk el időben, amit én rendkívül rosszul viseltem, tekintve, hogy csak 4 órát aludtam, és a késlekedés nem rajtam múlott. Aztán rögtön okozott némi gondot, hogy melyik autóval menjünk (a bőség zavara), hogy ki vezessen, ki hova üljön...és így tovább. Kiderült, hogy forintunk sincs, egy kanyi sem, meg egy telefont is otthon felejtettünk. Véletlenül felhajtottunk az M7-re, amivel nem is lett volna semmi gond, ha lett volna matricánk. Közben meglett az otthon felejtett telefon, és Szlovéniába is átértünk.
És itt elkezdtük szidni a guglit, aki különben a legjobb barátunk, de hogy a térképe nem lát egy autópályát, azon egy csöppet meglepődtünk. Persze szlovén matricánk sem volt (mert autópálya sem volt - elvileg, gyakorlatilag meg igen), úgyhogy autópályáról le, matricát keres. Hosszúfaluban nincs benzinkút, csak azoknak mondom, akik arra járnak. Majd vissza Lendvára, ahol Petar rámsózta a féléves matricát, de legalább mosolygott hozzá és előadta, hogy a Bálint napi síelés nagyon cool. Végül abban maradtunk, hogy a síelés mindig királyság, azt meg nem mondtam meg neki, hogy a kocsiban kint nem eb, hanem az apám és az öcsém vár.
A nap fénypontja mindenképpen úgy dél körül jött el, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy kioldott az egyik lécem. Egy pillanatig még próbáltam megtartani az egyensúlyom, de gyorsan rájöttem, hogy ez úgysem fog menni, úgyhogy akkor már inkább az esés. Igazán csak akkor lepődtem meg, amikor visszanéztem a pályára, hogy hol a lécem: kisebb-nagyobb rózsaszín műanyagdarabokat láttam magam körül mindenfelé. Egy gyors pillantás a jobb lábamra. Ott álltam mezítláb egy szál mamuszban a sípálya közepén. A rózsaszín műanyagdarabok pedig valamikor a sícipőm voltak. A 16. szülinapomra kaptam, és imádtam. Eddig bírta. Kínomban röhögés, majd lerolózás a hegy aljára. Nem ajánlom senkinek, mert elég fárasztó móka. Közben persze azon agyaltam, hogy akár a nyakamat is kitörhettem volna... Mire leértem a kölcsönzőig már a bal lábas is cafatokban lógott rajtam. Amerre mentem cukirózsaszín műanyagdarabok. Tisztára mint a hamupipőkében.
Délutánra már csak egy kis szorongás maradt. Olyan történt, ami még sosem az elmúlt 22 év alatt. Féltem a sípályán. Először nem is értettem mi van. Most ezt vagy a sícipőm elvesztése okozta fájdalom, vagy csak az állandó görcsölés okozta, nem tudom. Azért nehezen, de összeszedtem magam, mert kurvára nincs nekem kedvem félelemben leélni a hátralévő életemet. Mantráztam magamban, hogy nézd már K, a kiskölkök is simán lemennek, és te még síelni is tudsz... Az öcsém meg közben nyugtatgatott, hogy látványra teljesen rendben van a dolog, és hogy ő nem is érti. Mondjuk én sem értettem. De azért estére már tudtam élvezni, és ez most duplán is fontos volt.
Visszafelé még - nyilván - eltévedtünk egy kicsit, de ennyi kell, hogy a dráma után meglegyen a kellő mennyiségű röhögés is.
